Nézzük a jó oldalát a dolognak. Mert ugye a nő bátor, nem fél, nem remeg, nem szalad el. És ez a nő kíváncsi is, érdeklődő, nyitott a világra, hajtja a tudásvágy! A szellem meg házhoz jön, mintha erre szerződött volna. Ki sem kell tennie az embernek a lábát a lakásból, és nem kell miatta moziba menni, vagy hosszú bolti sorokban ácsorogni érte, de még a legtutibb kalandtúrán sem kell hidegben/sárban/sivatagban fogkrémhiányt szenvedni, mert a szellem megbízható, óraállítás óta pontban hajnal egy körül megjelenik a szobában. Korábban éjféltájt boldogította szerény társaságunkat, de hát őt nem tájékoztatták, nem tudja, hogy most tizenkettőkor nem tizenkettő van. (De miért nem tizenegykor jön?)
A szellem tehát minden nap jön. Bár szerintem nincs lába, tehát inkább repül. Vagy suhan. Vagy szivárogva közlekedik. Bánom is én, de minek jön? Ki hívta? A nő ugyan nem. Manó sem. Na ezt honnan tudom? Onnan, hogy ha az Antennafarkú hívta volna, akkor nem aludna békésen az ágyon, hanem várná a vendéget. De Manó nem vár senkit, sőt, néha a plafonig ugrik ijedtében, mikor a szellem érkezik. Hogy érkezik, hogy érkezik? Hát úgy, hogy a tévé-állvány reccsen egy iszonyút. Minden este reccsen, de csak egyet, azt annyi. Nem akar ő összedőlni (pedig a nő szerelte össze) vagy kettőt reccsenni, vagy ilyesmi. Nem. Csak egyet nyikkanni. És mikor a szellem reccsent egyet, a frászt hozza a szelíden tentéző nőre és a Gombszeműre, akik ezek után fél-idegösszeroppanást kapnak és próbálnak szelíden tentézni tovább…
Szóval nálunk minden nap Halloween van, és mi imádunk is ünnepelni, olyan jó dolog a móka, s a kacagás. Éppen ezért, mert szeretnénk már, hogy ne csak a szellem kacarásszon, úgy döntöttünk Manóval, hogy megválunk tőle, sok szeretettel. Aki tehát erre jár, ne lepődjön meg a kitett táblán, az szóról szóra igaz:
SZELLEM ELADÓ!
