Az ember mindig filózott olyan dolgokon, amik eléggé távol állnak az egyszerű kérdések megválaszolásától, úgy mint ki viszi ma le a szemetet, a gyerek, vagy Béla? Vagy milyen színű inget vegyek ma fel, pirosat vagy lilát? A bonyolult, nehezen felfogható, szinte elképzelhetetlen vagy megmagyarázhatatlan úgy vonzza a homo sapienst, mint tűt a mágnes. Hogyan is élhetnénk örökké? Mi történik a halál után? Mi az a végtelen? Mi is az az idő? Létezik-e örökmozgó, s ha igen, akkor az milyen? Rengeteg tudós évtizedeken át kutatta az utóbbi kérdésre is a választ, megalkottak kütyüket, szerkezeteket, nevenincs izéket, de előbb-utóbb mind abbahagyta a működést. Pedig figyelembe vették a fizikai, kémiai és mindenféle törvényeket, és papíron nagyon is igazolták állításaikat. Ám a valóság meghazudtolta őket, és minduntalan kudarcba fulladt az erőfeszítés.
Nos, tisztelt publikum, a göndörhajú itt és most szeretne egy óriási bejelentést tenni: nem szükséges a további erőlködés, és pénzkidobás, nem kell belebetegedni sem az idegtépő sikertelenségekbe, mától elérhető a perpetum mobile! A nő megtalálta és szívesen megmutatja a világnak is. Mindössze egy jelképes belépőt kér cserébe – ez lehet egy márkásabb Whiskas cicakonzerv, vagy egy négydarabos alutasakos marha vagy tonhal, de ötkilós Gourmet csirkés száraztáp is megteszi.
Ja, az örökmozgót pedig úgy hívják, hogy Manó.
, az a te bajod. 
hagyni szabadon továbbkószálni, csak úgy elengedni. Azzal élni kell! Így került a nő útjába nemrég a tetris is. Manó legnagyobb bánatára. Mert mióta ez a játékőrület felütötte a fejét az Antennafarkú békés otthonában, azóta erősen gondolkodik azon, hogy kihív egy orvost, hogy szétválassza a magassarskúst és laptopját, mert azok úgy összenőttek, mint a sziámi ikrek. De lehet, hogy villanyszerelőért kiált, vágjon már el itt-ott néhány vezetéket a falban, mert ha nincs áram, nem lehet pötyögni sem, és akkor a párizsit dugdosó észhez tér. Néha, másodpercekre megsajnálja ugyan a kétlábút, és szívesen adna neki egerészésből órákat, hogy megtudja, mi fán terem a türelem, a bölcsesség és a koncentráció, de aztán gondol egyet és inkább elvonul nagy méltósággal és puha tappancsokkal az asztalt egy hete beborító és így a világ legkiválóbb bunkerét megalkotó terítő biztos fedezékébe. Ugyanis jobb, ha ilyenkor senki nem zavarja a színes, potyogó alakzatokat pakolgató, rendezgető, tologató, rángató, és adrenalinját egyre inkább feljebb pumpáló nőt, aki szépen, de biztosan kidől a halandók sorából hajnalra. Olyankor aztán eljön a Gombszemű ideje, és a szelíden tentézni vágyó gabonaevőre veti magát a kanapé támlájáról. Egyszer, még egyszer, ötször, ezerszer. Hasára, lábára, fejére, hátára, akárhova. Ez örömmel tölti el a kis Predátort – mért csinálná különben? -, és lassan ő is kifárad a sok huppanástól.
