hagyni szabadon továbbkószálni, csak úgy elengedni. Azzal élni kell! Így került a nő útjába nemrég a tetris is. Manó legnagyobb bánatára. Mert mióta ez a játékőrület felütötte a fejét az Antennafarkú békés otthonában, azóta erősen gondolkodik azon, hogy kihív egy orvost, hogy szétválassza a magassarskúst és laptopját, mert azok úgy összenőttek, mint a sziámi ikrek. De lehet, hogy villanyszerelőért kiált, vágjon már el itt-ott néhány vezetéket a falban, mert ha nincs áram, nem lehet pötyögni sem, és akkor a párizsit dugdosó észhez tér. Néha, másodpercekre megsajnálja ugyan a kétlábút, és szívesen adna neki egerészésből órákat, hogy megtudja, mi fán terem a türelem, a bölcsesség és a koncentráció, de aztán gondol egyet és inkább elvonul nagy méltósággal és puha tappancsokkal az asztalt egy hete beborító és így a világ legkiválóbb bunkerét megalkotó terítő biztos fedezékébe. Ugyanis jobb, ha ilyenkor senki nem zavarja a színes, potyogó alakzatokat pakolgató, rendezgető, tologató, rángató, és adrenalinját egyre inkább feljebb pumpáló nőt, aki szépen, de biztosan kidől a halandók sorából hajnalra. Olyankor aztán eljön a Gombszemű ideje, és a szelíden tentézni vágyó gabonaevőre veti magát a kanapé támlájáról. Egyszer, még egyszer, ötször, ezerszer. Hasára, lábára, fejére, hátára, akárhova. Ez örömmel tölti el a kis Predátort – mért csinálná különben? -, és lassan ő is kifárad a sok huppanástól.