Nincs mit tenni, ez az év is megtette, amit meg kellett tennie, aztán zsupsz, elment nyugdíjba. Persze a nő még gyorsan, múlt év utolsó napján – na és az idei elsőn is, csak mert tutira akart menni – megevett egy tányér lencselevest, finomat, úgyhogy felőle akár nyugodtan írhatunk kettőezer tízet is. Szép kerek szám, volt már ennél rondább is. Mondjuk, azt nem érti, hogy mért nem egyből májussal kezdődik az új év – ezt az ötletét szabadalmaztatni is fogja, meg azt a másikat is, hogy ingyen lehessen vásárolni -, de kezdetnek az is megteszi, ha a Gráciák elköltöznek a házból és Manó nem szánkázik többet. Vagy egyszerűen legyen mindig gyereknap és kész.
Ellenben most hideg téli ünneplés van, ezrek esküsznek erre-arra. De a göndörhajú nem, nem tett fogadalmat. Nem szokott. Úgyis lefogy, úgyis lesz egy jó és megbízható pasija, és úgyis megnyeri a lottót idén. Akkor hol itt a gond? Minek ide ígéret, bármi is? Azt meg minden humorérzékkel megáldott ember elnézi neki, hogy Szilveszter estéjén ivott egy kis pezsgőt, amitől azt mondta, hogy pókháló, miközben a szúnyoghálót bámulta, de legalább nem mondott csütörtököt. Háló, háló.
És ezek után a hangos napok után most egyszerre csak itt egy érintetlen, gyermekkorú, ismeretlen, reményekkel teli esztendő az ajtónkban, és Manó tojik rá. A Kisasszonyt nem érdekli. Azt sem tudja, hogy milyen nap van, és éveket, sőt, hónapokat sem jegyz, felőle akár négyezer-ötszáz-huszonhárom is lehetne. Csak legyen mindig finom kaja a tálkában – de inkább a pociban -, meleg a szobában és játék állandóan, és akkor itt van a Kánaán! És az bőven elég. Minek ide még egy Szilveszter, vagy Aladár, vagy akárki, csak rontanák a levegőt!
