Ha tetszik, ha nem, Manónak évente minimum egyszer randija van a Fehérköpenyessel. Neki ez inkább nem tetszik, de a nőnek sem, mert ilyenkor már aznap reggel beköltözik a stressz a lakásba, és jól oda dörgöli a nő orra alá, hogy „Egész estig fogom a kezed, ne félj, jó szorosan!” Az Antennafarkú ugyanis nem szereti a kosarat, amit okos emberek arra találtak ki, hogy abban macsekok, kutyuk vagy egyéb kistestű állatok utazzanak ide-oda. Gondolom, okos emberek nem másztak bele, nem tudják, milyen abból a kilátás, de Manó már próbálta, és nem szereti. Mit nem szereti? Utálja! Illetve addig nincs vele semmi baja, amíg az a szekrény tetején lapul. Amint a göndörhajú leveszi onnan és gondosan előkészíti azt Manóhordozásra, a Radarfülű kiszimatolja a veszélyt, és uzsgyi, már az ágy mögött is van, ahonnan kilométeres kolbásszal sem lehetne előcsalogatni. És ez még csak a reggel….

Hogy kicsit összehaverkodjon a kosár és Manó, a nap további részében a szoba közepén vigyorog tovább a szürke alkalmatosság, mert a göndörhajú kilogikázza, hogy az ott van a legjobb helyen az indulásig. Az első trauma túlélése után Manó vígan rohangál is körülötte, sőt, a belehelyezett kedvenc játékbigyóit is kibányássza belőle – amihez teljesen bele kell másznia! Mégis, mikor eljön az óra, és a nő szépen, barátságosan megfogja a Kisasszonyt, közben persze sűrűn simogatja és bíztatja, hogy a világvége még odébb van, és most még csak a kosárba kéne befarolni, Manó száz felé ugrik, de abból egy sem a hordozóizé bejárata. És ezután, ha a göndörhajú nincs észnél, és nem csukja be a szoba ajtaját, az Antennafarkú már el is tűnt a bunkerében és lőttek a vizitnek. De a nő már gyakorlott Manó-vadász, úgyhogy az ajtó csukva, Manó meg kétségbe esve – ekkorra a stressz már őt is ölelgeti -, ám még mindig fényévekre az indulunk! felkiáltástól. Ilyen szép téli mínuszokban a nő az akciót teljes harci díszben – azaz ötvenezer réteg ruhában - hajtja végre, minek utána már szaunába sem kell mennie, olyan csatakosra izzadt, de hiába. A kosár és Manó még mindig nem haverok, viszont ekkor már a szomszédok is simán feljelenthetnék a nőt, azt gondolván, hogy ilyen hangokat – amiket a Radarfülű bocsájt ki -, csakis egy állatkínzás keretein belül lehet megvalósítani. Szóval a helyzetet már nem érdemes fokozni, és a göndörhajú sem szeretne idegösszeroppanást kapni, végülis állatdokihoz készülődnek, nem elmegyógyászhoz.

Az előrelátó nő elengedi hát az Antennafarkút, felkapja a kosarat és leszalad vele a pontosan a kapu előtt várakozó ismerős autójáig, majd visszaszalad – második alkalommal szaunázik közben – és felkapja a sokkot kapott Radarfülűt az ölébe, és így, egyik kezében Manóval, a másikban a lakáskulccsal, a harmadikban meg a táskájával lejut valahogy a kocsiig, és bevágódik az anyósülésre. A kocsiban Hawaii van, mert nem kell Manót hajkurászni, csak nyugtatgatni a kis Gombszeműt, hogy azok az elsuhanó micsodák a házak és más autók, meg hogy minden rendben van. Ennek az idilli békés utazásnak – melynek felét az Antennafarkú a nő fején, illetve nyakán tölti, a másik felét meg felváltva az ablakban nyekeregve vagy az ülés alá bemászva – az vet véget, hogy odaérkeznek a Nagy Fehér házához.

És ott újra ölbe kapja a nő a kis Predátort, berohan vele a rendelőbe és legszívesebben a doki nyakába ugrana örömében, hogy eddig eljutottak, és mégis mindenki egyben van. Pedig Manó számára a megpróbáltatások itt még nem érnek véget. Az Antennafarkú ahogy megpillantja a Fehérköpenyest – aki a nő szerint egy kedves, rendes, vérbeli állatbarát –, Rosszcsontpetiből átváltozik Nyuszikává, és ez igen jól áll neki. Odabújik a nőhöz, amennyire ez fizikailag lehetséges - bár a nő ilyenkor igen nehezen tudná megmondani, hogy hol kezdődik a Manó és hol a kabátja -, hátsó tappancsaira áll, az elsőkkel meg a nő nyakába menekül és azt suttogja, hogy „Anyúúúúú, most már elég a játékból, vigyél haza”. Majd behúzza fülét-farkát, összemegy a létező legkisebb verzióra, amire macsek képes, és hangtalanul nyekereg. Igen. Ilyet is tud. Nyitva a szája és nem azért, mert melege van. Úgy be van rezelve, hogy egy nyikk sem jön ki rajta, pedig szeretne ordítani és a nő tudtára adni, hogy itt a vég, meneküljünk innen, de nem megy. Ezért inkább hangtalanul nyekereg, nehogy felhívja magára a szemében egyre nagyobb Nagy Fehér figyelmét. A csel azonban nem válik be, úgyhogy a doki kézbe veszi a Kisasszonyt és jól megvizsgálja. A kis Rosszcsont azt sem veszi észre, hogy oltást kap, és még a gyógyszert is lenyeli ijedtében, csak menjenek már haza. És ez a szó, hogy haza, hirtelen olyan vonzóvá és csodálatossá varázsolja a szállító kosarat, hogy a Radarfülű önként és hirtelen besipircol az eddig ellenségnek tekintett szürkeségbe, és onnan pislog kifelé, hogy „Mehetünk!”

Otthon pedig, amikor már a stressz is szedi a sátorfáját, és a nő kiengedi Manót a szoba közepén, a kis Predátor eltűnik az ágy mögött. Aznap örökre……