Pedig a göndörhajú igen is szeret piacra járni! Olyan jól lehet ott bámészkodni, meg nézelődni. Van ott kérem szépen mindenféle színű, formájú, szagú és árú zöldség, gyümölcs és egyéb ehető, meg nem ehető, de megvehető portéka. A nő kedvence a gyönyörű piros pritaminpaprika, meg a gombák, meg a nagy fej saláták és a gyönyörű retkek. Némelyik padlizsán pedig úgy vigyorog rá, hogy vegyél meg, aranyos és kedves vagyok, naaa, vigyél haza, jó leszek, majd meglátod, hogy szinte megsajnálja őt a magassarkús és majdnem el is csábul, de aztán meglátja a banánt meg a mandarinokat és odébb az aszalt gyümölcsöst, és akkor kész van. Most feldob egy érmét, ha fej, akkor almát és a paradicsomot, ha írás, akkor az aszalt gyümit és egy kis sajtot, na meg lilakáposztát vesz. És ekkor eszébe jut Manó, hogy a Kisasszony ezekkel nem él, neki is kéne valami. És amikor már az öt kilós alommal küszködik, hogy eldöntse, az vezeti őt, vagy fordítva, akkor már csorog róla a veríték, és szigorúan a felírt listára koncentrál, nem törődve a galád kiskerti terményekkel, meg a tetszetős, de ízetlen, fólia alatt turbónövesztett csodabogarakkal sem. Gyorsan beáll egy sorba - igaz, egyetlen emberből áll a sor -, tehát úgy merészeli gondolni, hogy akkor nem olyan nagy vétek, ha nem tartja be a jobbkéz-szabályt – elvégre nem autópályán vagyunk, vagy mi, és a földre sem akarja letenni a tonnákat nyomó zacskót -, de a kofa nem így gondolja. Neki itt hatalmat adott az ég, nagyot, döntési joga van és él is vele, mindjárt ki is szolgálja az idő közben a gabonaevő mellé állt új vevőt. Na erre a magas igazságérzettel ellátott rövidszoknyás meg úgy dönt, hogy akkor köszöni szépen, odébb áll! Merthogy ezer más stand van még a piacon, nem kell neki az undokot támogatnia anyagilag, tud ő vásárolni máshol is. Jaaa, hogy nem kellett volna ezt a döntését egy önkéntelen grimaszvágással is alátámasztania? Na de jogállamban ezt is lehet. Ugrott is az árus erre, mint Manó az egér után, és elindult a lavina, jujúúúj!
Nem idegeskedni kell, hanem beállni a sorba! - ezt mind ilyen szépen, kedvesen mondta a nőnek. A párizsit dugdosó erre meg vissza:
Bízza csak azt rám, hogy mikor idegeskedem! - erre a kofa:
Azt látom!
Ennek az utolsó mondatnak persze se logikai, se egyéb pénzt hozó értelme nem volt, és az áldott jó lélek nem jutott el addig, hogy ezután egy vevővel kevesebbje lesz, de neki mindegy, úgy látszik.
A lényeg mégis az, hogy ez a piac akkor is egy jó hely, hiszen olyan édes itt a hentesfiú – kár, hogy vega a göndörhajú, de majd vesz tőle legközelebb valamit Manónak. Szóval hazafelé a metrón már az ő szavai csilingeltek a fülében:
Tessék a szép áru! Nálunk minden szép! Még a vevő is!
